Pankasz Magyarország nyugati részén, a Balatonba torkolló Zala (népiesen Szala) folyó felső szakaszán fekszik. Ott jött létre, ahol a Kisrákos felöl érkező patak északi, tehát bal parti irányból a Zalába folyik. A két szomszédos dombon alakult ki az Őrségre oly jellemző két szer. A nyugati szert ma Kossuth Lajos utcaként, a keletit pedig Petőfi Sándor utcaként tartjuk nyilván hivatalosan. A Zala völgyének északi oldalán halad a Zalalövőt Őriszentpéterrel összekötő régi főút. Ezek a településföldrajzi adottságok határozták meg a falu kialakulását.

A falu határában a közelmúlt vasútépítése kapcsán régészeti feltárásra került sor. Kiderült, hogy Pankasz területe már az újkőkor óta lakott. Vagyis a Zala völgyének felső szakaszán is már a Krisztus előtti VI-V. évezredben megtelepült az ember. Már ekkor számolhatunk a napjainkig létező földművelő, állattartó, paraszti gazdálkodás kezdeteivel, az állandó települések kialakulásával.

Az őskor egymást váltó szakaszaiban, a rézkorban, bronzkorban, vaskorban itt élt népek településeiről, emlékeiről még szinte semmit sem tudunk. A Krisztus előtti 4. század óta kelták éltek a környéken. A római hódításra Kr. e. 15 táján került sor, az őslakosság romanizációjára, rómaiasodására azonban csak fokozatosan került sor. Így a “bennszülött” kelta előkelők még a római korban is őrízték halomsírokba történő temetkezésük szokását. Ilyen – a nép által – török domboknak nevezett halmok szép számmal találhatók még ma is az Őrség erdeiben. A római birodalom központját a középső Duna-vidékkel összekötő főút a mai Rédics-Zalalövő-Körmend-Szombathely településeket összekötő 86-os főút előzménye volt. A legtöbb helyen ez az út még ma is a római korban épített töltésen halad. Ott, ahol a Zala folyón átkel a régi római út, jött létre Salla városa, a mai Zalalövő helyén. Tehát Pankasz közvetlen közelében Pannonia Superior római tartomány egyik városa feküdt.

A római birodalom bukását előidéző hunok és germán szövetségeseik 433 táján vonulhattak be Sallába is. Nem kizárt, hogy a közelben haladó római úton vonultak Attila hun birodalmának seregei 452-ben Itália felé. Az 5. és 6. században a korábbi lakosság részleges továbbélésén túl (amit a Zala nevének fennmaradása bizonyít), elsősorban különböző germán csoportokkal számolhatunk a környéken (gótokkal, longobárdokkal). Az utóbbiak 568-ban Itáliába vonultak, “szövetségeseik” a keleti eredetű avarok számára átadva addigi hazájukat. Az avarok, majd a később beköltöző más keleti népek (az onogundurok, majd az onogurok) régészeti emlékeit még nem ismerjük a környékről. Azonban biztosan állíthatjuk, hogy település-területük megfelelt a későbbi magyar nyelvterületnek. Hogy valamiféle kapcsolat állhatott fenn a később itt élő magyarokkal, nyilvánvaló. Érdekes, bár időben távoli konkrétum, hogy az Őrség egyik falvát – a mai Bajánsenye részét – Bajánházának nevezik. Ugyanígy hívták az európai avar birodalom alapítóját is, aki 567-568-ban meghódította a Kárpát-medencét. A környék népi-etnikai viszonyairól annyit sejthetünk, hogy már nagyon korán kialalkult a napjainkig fennálló helyzet. A felső Zala-völgy települései kivétel nélkül magyar nevűek. Noha bizonyosra vehető, hogy a Kárpát-medence szélein és a szomszédos területeken a szlávok megtelepedése a Baján-féle avar birodalom tudatos politikájának volt az eredménye, korai szláv régészeti emlékeket nem ismerünk a környékről. Egyedül a közeli Szőce neve szláv eredetű, az is a rajta átfolyó patakról kapta a nevét. Mindenesetre a patakot valakik elnevezték, tehát nem kétséges, hogy valamikor a korai avar, korai magyar időkben szlávok is megtelepedtek a környéken.

Nem tudjuk, hogy a 791-803 közti ún. frank-avar háborúharcai érintették-e környékünket. Ugyanúgy hiányoznak konkrétabb ismereteink arról is, hogy az Árpád vetzette “hétmagyar” törzsszövetség pontosan hogyan és mikor foglalta el a Dunántúlt. Utóbbi eseményre – egy új kutatás szerint – minden bizonnyal 894-ben került sor.

Pankasz a történelmi – egykor 18 településből álló – Őrség része. Az őrök a határ védelmével, ellenőrzésével voltak megbízva. A vasvári ispán fennhatósága alatt, egy “őrnagy” vezetésével látták el szolgálatukat. A falu történetét az Őrség és a tágabb környezet történetének keretein belül értelmezhetjük csak helyesen.

Szent István királyunk két legmaradandóbb alkotása, a megyerendszer és a keresztény egyház volt. Pankasz vidéke Vas megyéhez tartozott, egyházilag pedig a győri püspök alá rendelt vasvári főesperes felügyelte. Létezett-e már ezer éve is a Pankasz nevű település? A névtudomány megállapítása szerint a magyar nyelvterület legrégibb helyneveit személynevekből képezték. A -falva, -háza utótagú települések csak később alakultak ki (pl. Jánosfalva a mai Felsőjánosfa). Ugyanígy, csak a kereszténység felvétele után kaphatták mai nevüket a templomuk védőszentjéről elnevezett helységek (pl. Őriszentpéter, Hegyhátszentjakab). Vagyis egyáltalán nem kizárt, hogy Pankasz – melynek nevét egy azóta feledésbe merült régi személynévből képezték – akár 1000 évesnél is régibb lehet. A Szent István törvényében tíz falunként építeni rendelt templom minden bizonnyal Nagyrákoson lehetett, hiszen a későbbiekben is a környék plébániája maradt. Emiatt és a középkorban vasárnaponként vásárok miatt nem Őriszentpéter, hanem a Pankasszal szomszédos Nagyrákos volt az Őrség központja.

A XI. század folyamán több német támadás érte Magyarországot. A krónikából tudjuk, hogy ekkor a Zala folyó és a Szőce-patak felől nyomultak előre a németek. Vagyis ez a hadjárat érintette az Őrséget. A németek a középkorban végig főútként használt Radkersburg-Őriszentpéter-Pankasz-Vasvár úton jöhettek be.

Pankasz lakosai az egész feudális korban az uradalom jobbágyaiként is próbálták megőrízni korábbi határőrző státuszukból fakadó különleges jogállásukat. Legrégebbi adatainktól kezdve nyilvánvaló azonban, hogy lényegében ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeztek, mint más uradalom jobbágyai. Az Őrség ekkor a németújvári (mai Güssing) várának tartozéka volt. Valószínűnek tarthatjuk, hogy a tatárjárás (1241-42) vidékünkön nem okozhatott a kelet-magyarországiakéhoz hasonló pusztítást, hiszen a mongolok csak pár hetet tölthettek a Dunántúlon 1242 márciusi kivonulásuk előtt. A XIII. század második felében a Németújvári vár és birtoka a Kőszegi család birtokába került. A birtok – benne Pankasszal – csak az Anjou- korban került ismét királyi kézbe. A királyok azonban személyesen nem használták, hanem a vasi ispánok kezébe adták.

A következő századokban több család birtokolta a területet egészen 1600-ig. Ekkor Kanizsa török kézre került. Kanizsát, ami addig a törökök elleni védelem legerősebb vára volt, a törökök tartományi székhelyévé tették. Az új pasa előtt kénytelenek voltak meghódolni a környék magyar települései, így a Pankaszhoz közeli két magyar végvár Őriszentpéter és Zalalövő is. Ezekben a nehéz időkben igencsak megfogyatkozott a lakosság: a török elleni háború végén 1697-98-ban mindössze 134 lakost írtak össze.

A falu legfőbb látnivalója az 1755-ben épített szoknyás harangláb. Az 1787-es népszámlálás idején a falu lakossága 262 fő volt. A házak száma 36 volt, ezekben 42 család élt. Férfi volt 142 fő, ebből 18 év alatti 68, nős 43, nőtlen 31. A nők száma beleértve a 18 év alatti lányokat is 120 volt, ami azt jelenti, hogy jelentős férfi többlet volt. Ez talán azzal magyarázható, hogy sok lány cselédként más településen élhetett.

1799 “Pankász. Magyar falu Vas Vármegyében, földes Ura Gróf Batthyáni Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Nagy Rákoshoz nem meszsze, mellynek filiája, földgye sovány, erdeje, legelője elég van, kereskedésre is módgya lévén, második osztálybéli.”

Egy 1851-ben megjelent statisztika szerint Pankasznak akkor 238 református és 50 katolikus lakója volt. Pankasz lakói közül két honvéd nevét ismerjük az 1848-49-es szabadságharcból: Baján Dániel és Páti János. Utóbbi családja ma is él a faluban. A század végén a falunak 470 lakosa és 90 háza volt. Ez a nagyarányú népességnövekedés valószínűleg a cigányok 1860-as évek tájára sejthető bevándorlásával lehet kapcsolatos. Téglagyára 1896-ban kezdett működni, létrehozója Kulcsár József volt.


A falu lakossága 1913-ban: 539 (68% református, 26% katolikus, 6% evangélikus) volt. Ez a két világháború közt tovább nőtt (1933-ban: 643). A XX. század két nagy háborúja a község lakosságától is áldozatokat követelt. Az I. világháborúban 62-en vettek részt, közülük 19-en haltak hősi halált, míg a II. világháború a községben 23 áldozatot követelt. A XX. század szerencsére csak egyetlen hadieseménye érintette Pankaszt. A Bécs felé előrenyomuló szovjet csapatok 1945. március 30-án itt keltek át a Zala folyón déli irányban üldözvén a német erőket.